Bertha János: Walter van Hauwe furulyamódszertanáról

„A XVIII.században nagy változások történtek a zenei életben…
Az opera népszerűbb lett, a szimfonikus zenekar nagyobb, a szalonok helyébe a hangversenytermek léptek, és ennek következtében a hangszereknek is modern értelemben véve „igazivá” kellett válniuk: hangosabbá, teltebbé, nagyobbá, terjedelmesebbé, az új zene által megkövetelt dinamikára alkalmassá.
A legtöbb hangszer azonban ennek a hangzási ideálnak nem felelt meg, és ezért átalakították őket.
Így változott a clavichord zongorává, a chalumeau klarinéttá, a hegedűn, a fuvolán és az oboán pedig szerkezeti változtatásokat végeztek. De nem mindegyik hangszernél történt így.
A speciális szerkezetűek nem fejlődhettek tovább.
A csembaló a korlátozott dinamikai lehetőségével, a viszonylag kisebb hangerejével, halk hangzásával, a bonyolult elrendezésű húrjaival nem adott lehetőséget nagyobb mérvű átalakításra.
Ugyanez történt a viola da gambával is. Ennek a hangszercsaládnak csak a legmélyebb hangú tagja, a nagybőgő élte túl jelentősebb változtatások nélkül ezt az időszakot, és ma is használják a modern zenekarokban.
A furulya érzékeny hangzásával, korlátozott hangerejével, a távol eső hangoknál fellépő intonációs problémáival lassan a feledésbe merült. Helyette inkább a harántfuvolát részesítették előnyben. Differenciált crescendókat és diminuendókat, hangos mély vagy lágy magas hangokat a mi „egyszerű” hangszerünkből nem lehetett előhozni. Ez „nem tiszta” – érveltek az akkori játékosok -, és nem is tévedtek egészen. Amikor pedig a furulya az 1900-as évek körül újra előkerült a feledés homályából, akkor a játékosok ugyanazon problémák előtt álltak, mert a furulya még mindig nem versenyezhetett a zenekari hangszerekkel. A későbbi években, mikor a kamarazene egyre inkább teret nyert, a furulya is kiállta az összehasonlítást más hangszerekkel. A mai játékosok pedig a régi és az új technika alkalmazásával javították és fejlesztették, mely a nem várt hangzási lehetőségek egész sorát tárta fel” – olvashatjuk van Hauwe könyvében.

A furulya 1750-től egy XIX. század végi angliai hangversenyen történt megjelenéséig teljesen hiányzott a zenei életből. Az a tény, hogy ezen a hangversenyen a játékos bedugaszolta a hüvelykujj-lyukat, úgy gondolván, hogy az tévesen került erre a helyre, mutatja azt a hosszú utat, melyet a mai zenei gyakorlatba már beépült hangszer megtett.

Először 1950 után tudta megvetni a lábát, mint a zenei nevelés és a műkedvelő előadások hangszere. De idővel a hivatásos zenészek körében is jelentőssé vált. A művészi színvonal emelkedésével párhuzamosan folyt a régizenei előadásmódra vonatkozó fontos zenetudományi közlemények megjelentetése is. A közelmúlt legismertebb szólistái közül Hans Martin Linde (Svájc) és Frans Brüggen (Hollandia) tette a legtöbbet a hangszer elismertetéséért.

Walter van Hauwe, ennek az elfeledett és újra felfedezett, majd népszerűvé vált hangszernek módszertanáról, játékkultúrájáról mindent leír, amit csak tudni lehet.
F. Brüggen, a furulyázás koronázatlan királya írja: „Nem hiszem, hogy volna alkalmasabb személy, mint Walter van Hauwe, aki könyvet írhatna a furulya technikájáról, módszertanáról”.

A szerző biztatására és segítségével láttam hozzá a „Moderne Blockflötentechnik I-II-III.” kötetének hazai megjelentetéséhez.
Czidra László, – a 2001-ben elhunyt furulyaművész, tanár, a magyar régizene alapító mestere – is évek óta sürgetett a mielőbbi kiadással, amely anyagi okok miatt váratott magára. Már csak múlt időben idézhetem fel késő esti telefonjait, ahogy az a Tőle megszokott megszólítással kezdődtek: „Papaúr, nagyon kellene már a Walter-féle módszertan…”

Zeneoktatásunkban hiányt pótló, olyan módszertani alapműről van szó, amelyet a világban sikerrel és megelégedéssel használnak az alapfoktól egészen az akadémiai tanulmányokig.
A magyarországi furulyaoktatás évtizedeken át a legmostohább gyermek volt a zeneiskolai tanszakok között. Annak ellenére történt ez így, hogy ez az a hangszer, melyen talán ma is a legtöbben tanulnak.
Tanításához módszertani kiadvány, tanári kézikönyv magyar nyelven mindeddig nem jelent még meg.

Az első kötet négy nagy fejezetet tárgyal:

I. A furulya tartása

A jobb és bal kéz, az ajkak, a kedvező súlyelosztás.

II. Az ujjak mozgásáról

Ez a fejezet a tulajdonképpeni mozgástól kezdve, a „féllyukak” problematikáján túl fogástáblázatot, és ujjkombinációkat is kínál gyakorlatokkal kiegészítve.

III. A légzésről

A hangszer speciális tulajdonságait figyelembe véve tárgyalja ezt a fejezetet, úgy hogy a lehető legszebb, igazán „furulyás-hangzás” megtanulása minden játékos sajátjává váljon.

IV. Az artikulációról

A furulya bármelyik másik fúvós hangszernél jobban igényli a nyelvi aktivitást, az artikulációt azért, hogy a maga sajátos nyelvén szólalhasson meg. A furulyán szegényes artikulációval játszani époly kevéssé meggyőző, mintha valaki olyat szeretne elmondani, amit senki sem ért meg. Ennek megfelelően ír: a mássalhangzókról, a nyelv helyzetéről szimpla T és D-nél, a duplanyelvről, a K és G mássalhangzókról, a legato-, portato- és staccatóról.

Remélem, hogy akik veszik a fáradságot, hogy lépésről lépésre áttanulmányozzák, kipróbálják gyakorlatait, szakmai fejlődésüket tapasztalva megelégedéssel mondanak majd róla bírálatot.
Természetesen minden ember más, ezért tanárra, tanítványra egyaránt érvényes, hogy a kötetben szereplő megjegyzéseket, tanácsokat, ki-ki saját adottságaihoz igazítsa.

Ez a furulyaiskola és folytatása nem lehet az egyetlen és biztosan üdvözítő módszerek tárháza, de hiszem, hogy mindenki megtalálja benne azt, amitől tanítása, játéka jobbá válhat.

A szerzőről:

Walter van Hauwe 1948-ban Hollandiában született.
Zenei tanulmányait Hágában a „Koninklijke Konzervatóriumban” Frans Brüggennél végezte.
„Cum Laude” minősítéssel diplomázott 1969-ben.
Blockflötén (furulyán) és fuvolán egyaránt játszik, a középkori, reneszánsz és barokk zene specialistája.

A Little Consort,- régizenét játszó együttes – alapítója, gyakran kamarapartnere Kees Boeke, Frans Brüggen, Bob van Asperen, Wouter Möller. Több közös hangfelvételt készített
a Leonhardt Consorttal és a Nicolaus Harnoncourt vezette Concentus Musicus Wien együttessel.

Jelenleg Amszterdamban tanít a Sweelinck Konzervatóriumban.
Szerte a világon koncertezik.
Több hangversenyt adott már Európában, Japánban, Ausztráliában és az USA-ban.
A régi mesterek művein túl egyre gyakrabban megszólaltatja századunk zenéjét.