Bali János: Furulyatörténet
Mi a furulya?
A műzenében használatos furulya a szélcsatornás ajaksípok között a legfejlettebb hangszer: mindkét végén nyitott, lineáris síp, 7 játszólyukkal a felső oldalán és egy „oktávváltó” lyukkal a hüvelykujj számára az alsón. Ajaksíp, azaz egy éles peremnek („labium”, vagy „ajak”) ütköző légáram gerjeszti a hangot, nincs mozgó szilárd elem sem a hangszerben (mint például az oboa nádja), sem a játékos testében (mint a trombitás ajka), csak a levegő vibrál a megfelelően kialakított térben. Szélcsatornás, azaz a hangszertestbe épített kis csatorna vezeti a légáramot a labiumnak, nem úgy, mint a fuvoláknál és peremfurulyáknál, ahol a szélcsatornát a játékos ajkai képezik. Lineáris, azaz vonal-szerű: a hangszer tengelyére (vonal, „linea”) merőleges sík hullámfrontokban terjed benne a hang, szemben a térfogati sípként működő körtemuzsikával és gemshornnal. Mindkét végén nyitott, ellentétben a „fedett” orgona-ajaksípokkal vagy a pánsíppal. Vannak rajta játszólyukak – nem úgy, mint az orgonasípokon, pánsípon vagy a lyukak nélküli tilinkón -, és a felső oldalon 7 darab van belőlük, szemben a 6 vagy ritkábban 5 lyukú népi furulyákkal.
Hangszerünket az őskor óta szinte minden népnél megtalálható furulyafélék közül elsősorban a hüvelyklyuk megjelenése emelte ki: általa a különböző regiszterek hangereje kiegyenlítődött, s így a hangszer már műzenében is használhatóvá vált. A diatonikus skálához elegendő lenne hat lyuk is; a hetedik (mely eleinte valószínűleg kisszekundnyit mélyített a „hatujjas” fogáshoz képest) átfedéseket tesz lehetővé az egyes regiszterek között és növeli a lehetséges fogáskombinációk számát, tovább finomítva ezzel a hangszer kifejezési lehetőségeit.
A furulyatörténet korszakai
Európában a hét lyukkal és hüvelyklyukkal ellátott furulya a középkorban, valószínűleg a 14. század utolsó évtizedeiben jelent meg. Történetéből három nagy korszak képe rajzolódik ki, melyek mindegyikében a legelterjedtebb fúvóshangszerek egyike volt. Az első a reneszánsz: a mindössze néhány régészeti leletből ismert, még kiforratlan középkori furulyákból a 15. században kialakult egy jellegzetes, sima, díszítetlen, a két végén gyakran kiszélesedő alakjával az őskori csont-furulyákat idéző bő furatú, nagy játszólyukakkal ellátott hangszer-forma, a reneszánsz furulya. Egyetlen darabból áll, és a legalsó, hetedik lyukból kettő is van rajta: a lyukak tengelyétől jobbra és balra, egymástól egy-két centiméternyire helyezkedik el a két egyforma méretű lyuk, avégett, hogy jobb- és balkezesek is kényelmesen használhassák a hangszert; a nem használt lyukat viasszal betömték. A nagyobb méretű hangszerek alsó lyukánál billentyűt alkalmaztak, az egy méternél nagyobbaknál pedig ívelt befúvócsövet. A reneszánsz furulya ritkán játszott szólóban, elsősorban consort-hangszer volt: több különféle méretű furulya alkotott egy együttest.
A 17. század közepe kisebb hullámvölgyet jelent a furulyatörténetben, majd 1670 körül kezdődött a második, ugyan rövidebb, de talán még jelentősebb korszak, a barokk furulya korszaka. Ez a három részes, erősebben szűkülő furatú, finomabb hangú hangszer a reneszánsz gyakorlattal ellentétben inkább szólóban (vagy zenekari hangszerként párosával) szerepel, s főleg egyetlen típusa, az f’-alt került előtérbe.
A klasszika és romantika idején ugyan szinte teljesen kihalt a furulya, de 1900 körüli feltámadásával történetének harmadik, eddigi legnagyobb korszaka vette kezdetét. Minden korábbinál nagyobb népszerűségre tett szert: 1930 után több furulyamű született, mint az előző századokban összesen, s ma többen furulyáznak mint valaha is.
A furulya a 15-18. században az egyik legfontosabb amatőrhangszer volt (elsősorban a felsőbb társadalmi rétegekben, s elsősorban a férfiak körében), és a hivatásos zenei életben is fontos szerepet kapott, de általában csak más hangszeresek játszottak rajta, váltó-hangszerként. „Főfoglalkozású furulyaművész” lényegében csak a 20. század közepe óta létezik; a korábbi századokban csak elvétve találkozhatunk ilyennel.
A középkori furulya
A régészeti leletek, szöveges emlékek és képi ábrázolások egybehangzóan azt mutatják, hogy a furulya a 14. század végén jelent meg Európában, s valószínűleg itt is alakult ki. Az ásatási leletekből ismert jó féltucatnyi hangszer elsősorban Észak-Európából származik (a mai Hollandia, Németország, Lengyelország, Észtország).
Az első szöveges emlék, mely valószínűleg a hüvelyklyukas furulyára vonatkozik, Angliából való; egy, Henrik, Derby hercege (a későbbi IV. Henrik király) számára végzett vásárlásról szóló számadásában (1388) található: „Et pro j fistula nomine Recordour empta London pro domino iij s iiij d” („És egy, az úr számára Londonban vásárolt ‘recordour’ nevű sípért 3 s 4 d”).
Az első, biztosnak tűnő képi ábrázolások pedig Angliából és Katalóniából származnak (egy korabeli, furulyát is ábrázoló katalán oltárkép a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményében is látható)
Hogy mit játszhattak rajta, nem tudjuk. Hangszert megnevező kotta a 16. század második fele előttről nem ismeretes, és az 1400 előtti – bizonyára főként improvizált – hangszeres zenét is mindössze három tucatnyi, főleg egyszólamú darab reprezentálja.
A reneszánsz furulya
A reneszánszban a furulyát elsősorban furulyaegyüttesként használták. A furulyakészleteket egyszerre készítették, árusították és használták; kvint távolságra hangolt hangszerekből álltak, s a játékosok a két méterestől az arasznyi méretű furulyákig terjedő választékból mindig három szomszédos hangolást vettek kezükbe. Mivel annak idején nem volt „normál a”, ezért értelmetlen a furulyákat abszolút magasságuk szerint osztályozni (a mai hangszertudomány a reneszánsz furulyákat méretük és billentyűjük illetve fúvócsövük megléte szerint szerint kategorizálja). A többnyire négyszólamú zenében a kottákat úgy olvasták, mintha g’-alt, két c’-tenor és f-basszet lett volna a kezükben. Ez nagyon egyszerű, hangszerfüggetlen kottaolvasást tett lehetővé, hiszen a használt kulcsok (a felső szólamban S-Ms, a középső kettőben A-T, a legmélyebben Br-B) is kvintenként követték egymást. A különféle méretű hangszerek választása más hangfekvést, ennél fogva más hangszínt eredményezett. Lehetséges összeállítások voltak például az F-B-B-f, B-f-f-c’, f-c’-c’-g’, c’-g’-g’-d” együttesek (az első csoport diszkantja egy kb 80 cm-es basszusfurulya, basszusa pedig egy embermagasságú nagybasszus; az utolsó basszusa pedig egy tenorfurulya!).
Mivel a furulyák fogása igen közel áll az akkori legfontosabb virtuóz hangszer, a szabadtéren és nagy termekben használt hangos együttesek schalmeiéhez és mélyebb változataiéhoz, a pommerekéhez, ezért e hangszerek virtuózai furulyára váltva kisebb termekben, intimebb körülmények között is könnyen játszhatták repertoárjukat (a furulyáknak a schalmei-félékkel való kapcsolatát mutatja a nagyobb furulyák billentyűvédőjének fontanelle-kialakítása és az alsó vég furat által nem indokolt külső kiszélesedése). S mivel a hangképzés jóval egyszerűbb volt és kevésbé fáradságos, mint a nádas schalmei-féléken, ezért válhatott a furulya kezdettől fogva az amatőr muzsikálás egyik legfontosabb hangszerévé, melyen a kottaismerő műkedvelők kevesebb gyakorlással is meg tudták szólaltatni a kor legigényesebb polifon zenéit. Nagyjából 150 reneszánsz furulya maradt fenn, alaphangjaik között E-től g”-ig szinte minden hangmagasság előfordul; egy részükben szettek töredékei ismerhetők fel, s tokok is (melyek egész szettek, 4-28 hangszer számára készültek) megérték napjainkat. Úgy tűnik, a szoprán-méretű furulyákat csak a 16. század vége felé kezdték használni, és a nagyobb, nyolclábas mélységben szóló hangszereket jobban kedvelték a magasaknál. Néhány nagyobb hangszert extenziósra építettek, azaz további billentyűk segítségével a hangterjedelmet terccel vagy kvarttal bővítették lefelé.
A hangszerekbe égetett jelek alapján készítőik nagy részének kilétére is valószínű elméletek vannak. Ezek szerint a legfontosabb furulyakészítő központok Dél-Németországban (Schnitzer és Rauch von Schratt család), Észak-Itáliában (Bassano-család) és Angliában (a Bassano-család más tagjai) működtek. A 15. századi reneszánsz furulyák furata valószínűleg hengeres lehetett. A diszkantok esetében az utolsó lyuk alatt táguló furattípust is készítettek (ez különösen nagy, 2 és fél oktávos hangterjedelmet tett lehetővé), de a 16. század második felében inkább a kissé szűkülő, oktáv+szeptim hangterjedelmű típusok terjedtek el. A Dél-Franciaországban működő Rafi-család hangszerei evvel szemben viszont szűk, hengeres furatúak, az utolsó lyuknál hirtelen szűkülettel; ez más hangideált testesít meg, és már a barokk furulyák fogásrendszerét előlegezi (NB. reneszánsz és barokk fogások közti különbség a harmadik regiszter hangjaiban van; mint minden historikus fafúvóson, az összes reneszánsz furulyán is villafogású a IV. fok).
Különös típust képviselnek a Rauch-műhelyben készült fagott-szerűen kétrét hajtott csövű oszlop-furulyák. Reneszász furulyák szempontjból legérdekesebb múzeumi gyűjtemény a párizsi Musée de la Musique és a bécsi Kunsthistorisches Museum.
Mint minden hangszeren, a furulyaegyütteseken is elsősorban vokális zenét – motettákat, francia chansonokat és olasz madrigálokat – játszottak. A magas chiavettában (violinkulcs-Ms-A-T vagy Br kulcs) írott darabokat lefelé transzponálták kvarttal vagy kvinttel. A 16. században újdonságként megjelenő hangszeres repertoárnak sajnos csak egy része fér rá a húros hangszereknél kisebb hangterjedelmű furulyákra.
A furulya ritkán vegyes halk együttesekben – lantok, fidulák, hárfák társaságában – is megjelent, váltó-hangszerként. Hangos hangszerekkel (schalmeiek és rézfúvósok) együtt természetesen nem játszott.
kísérletei a magas hangok fogásaira
különféle készítők furulyáin.
Az „A” betű a Schnitzer, a lóhere a
Rauch család jele lehet
Az első furulya-iskola néhány kézzel írt oldal (~1510), a fogások és a kottaolvasás alapjainak vázlatos ismertetésével és néhány gyakorlattal. Több korabeli zenei tankönyv (pl. Virdung, Agricola) is tanítja a furulyajáték alapjait, Ganassi 1535-ben kinyomtatott műve (Fontegara) pedig a régi korokból fennmaradt legrészletesebb technikai leírás és legterjedelmesebb, legkomplexebb díszítésgyűjtemény.
Az átmeneti furulya
A 16. század végének nagy újdonsága, az Itáliában megszülető barokk zene a hegedűt emelte magasba. Ugyanakkor egy tucatnyi korabarokk vokális-hangszeres műben van furulya-szólam is (gyakran csak néhány ütemnyi, elsősorban g’-altra), és néhány (természetesen kíséretes) szóló-mű is a furulyát (g’-altot) jelöli meg elsődleges hangszerként.
Furulyaegyütteseket még itt-ott használnak, és a tisztán kvintekből álló, reneszánsz típusú szettekhez képest csak e korban bukkan fel a ma használatos kvint-kvart-rendszer.
furulya-fogástáblázat részlete
De mindez csak csepp a tengerben, a furulya szerepe ebben a korszakban elenyésző az előző századokhoz képest. Ám e hullámvölgyben is találunk valami különlegeset: ez pedig 16. század második felének németalföldi handfluyt (= „kézi furulya”)-divatja. Egy kis furulya, a c”-szoprán igen népszerű lett; a vak utrechti harangjáték-mester, Jacob van Eyck variációsorozatai (gyűjteményük a „Der Fluyten Lust-Hof”) és sok más darab őrzi e kor emlékét. A mai iskolai oktatást megelőzően ez volt a szopránfurulya egyetlen megjelenési területe; a szopránfurulyát a reneszánszban és a barokkban alig használták, s ha igen, akkor is inkább d”, mint c” hangolásban.
Átmeneti furulyának hívjuk e kor hangszereit, melyek már valamilyen tekintetben nem reneszánsz típusúak, de még nem is nagybarokkok: valamelyest díszítettek, vagy csak íveltebb formájúak, két részesek, vagy csak erősebben szűkülő furatúak, vagy netán még az sem, csupán kvart-kvint láncú szettbe tartoznak. Nagyjából ötvenre rúg az ebbe a kategóriába sorolható fennmaradt hangszerek száma.
A barokk furulya
A barokk típusú, azaz háromrészes, esztergált gyűrűkkel díszített, erősen szűkülő furatú furulya az 1660-70 közötti francia hangszerészeti reform során jött létre. Ekkor született meg a zenekar: a királyi udvar 24 tagú vonósegyüttese elég nagy volt ahhoz, hogy a fúvósok erősebb hangját is integrálni tudja. A schalmeiből alakították ki az oboát, a dulciánból a fagottot, a reneszánsz fuvolából a barokk fuvolát, és a reneszánsz furulyából a barokk furulyát. Mindegyik új fúvós három részes lett, fogásaikat egységesítették („háromujjas g”: fuvola és oboa, „háromujjas c” fagott és furulya): így megszületett az f’-alt furulya. Ezt a hangszertípust a reneszánszban egyáltalán nem használták, és felépítése mellett alkalmazása, szólóhangszer-volta is szemben állt a reneszánsz szokásokkal. Szinte kizárólagos szerepét mutatja, hogy a barokk furulyaszólamok 90%-a f’-altra szól, ezt hívták Angliában „common flute”-nak, azaz „közönséges furulyának”, s a többi furulyát ennek alaphangjától való távolsága szerint nevezték meg (pl. a gyakran transzponáló hangszerként írott c”-szoprán volt a fifth flute).
A legfontosabb barokk furulyakészítők (azaz furulyát is készítő fafúvós hangszerészek; mindenütt csak a leghíresebb néhány műhelyt illetve családot említjük) Párizsban (Hotteterre, Rippert), Londonban (Bressan, Stanesby), Amsterdamban (Haka, Steenbergen, van Heerde), Brüsszelben (Rottenburgh) és Nürnbergben (Denner, Oberlender) működtek. A legfontosabb, f’-altfurulya mellett c’ és d’-tenorokat (ez utóbbi volt a fuvolával azonos hangterjedelű voice-flute), f-basszusokat (fő szerepük a házi kamarazenélésben csembaló híjján a basszus megszólaltatása volt), és kisebb számban (zenekari feladatokhoz és handfluijtként, amatőr szóló-furulyázgatáshoz) piccolókat, azaz szopránokat (b’, c” és d” hangolásban) és szopraninókat (f” és g”) készítették.
A barokkra már megszilárdultak bizonyos hangolási sztenderdek: kamarazenét általában a mai hangolásnál durván fél hanggal mélyebben játszottak, Franciaországban még egy fél hanggal mélyebben; a templomi orgonákat Németországban a mai a-nál fél hanggal magasabbra hangolták (a vonósok is gyakran ehhez igazodtak, a fúvósok pedig transzponáló hangszerként szerepeltek), Itáliában megjelent egy maihoz közeli hangolási magasság; számos más, helyi tradíció is létezett, szinte mindenütt több rendszer élt egymás mellett. A mai gyakorlatban barokk zenét a mai normál a’-nál (440 Hz) fél hanggal (a’ = 415 Hz), francia zenét pedig egy egész hanggal mélyebben (a’ = 392 Hz) szoktunk játszani.
Majd 700 barokk kori furulya, vagy furulyatöredék ismert. A legnagyobb gyűjtemények Párizs, Hága, Brüsszel, London, Berlin múzeumaiban találhatók. Magyar közgyűjtemények összesen két teljes és két töredékes barokk kori furulyát őriznek.
1700 körül a furulya a férfiak körében a legnépszerűbb amatőr hangszer volt, ezt a korabeli furulyaiskolák és nyomtatott furulyakották nagy számán is jól lemérhetjük. Különösen nagy divatja alakult ki a furulyázásnak a restauráció utáni Angliában, ahol 1679-től kezdve vagy 30 (!) furulyaiskola jelent meg. A furulyakották – szonáták, duettek, trioszonáták, air-gyűjtemények – túlnyomó többségét is Londonban illetve a közeli Amsterdamban nyomtatták.
A hivatásos zeneéletben is fontos hangszer volt a furulya, számos opera, kantáta, zenekari szvit és versenymű tartalamaz furulyaszólamokat; a furulyát mindig más hangszeresek (oboisták, hegedűsök) szólaltatták meg, váltó-hangszerként; kizárólag furulyán játszó hivatásos muzsikusról a barokk korból nem tudunk. Különös módon, a korszak legnehezebb furulyaművei – Vivaldi concertói – is amatőröknek (árvaházban nevelkedő kamasz lányoknak) íródtak. A barokk furulyairodalom legbecsesebb darabjai között van Bach két brandenburgi versenye (II. és IV.) és vagy húsz, furulyát is alkalmazó kantátája, Purcell zenekari vokális zenéjének furulyás tételei, Händel, Telemann és Mancini szonátái, Vivaldi és Sammartini concertói, Marais és Hotteterre furulyán is játszható szvitjei.
1720-30 körül a furulyát lassan kiszorította a koncertpódiumról a kifejezőbb hangú, nagyobb hangterjedelmű és nagyobb hangerejű harántfuvola. Az amatőr zenei életben hangszerünk tovább tartotta magát, de 1750 körülre ott is marginalizálódott (egyedül Angliában élt tovább: a nagy furulyaiskola-hullám utolsó kötetei a 18. század végén láttak napvilágot). A furulyakészítés is néhány, elszigetelt hely (például Bertechsgaden, ahol a barokk típusú furulya az alpesi parsztok kedvelt hangszerévé vált) kivételével megszűnt.
A csákány
A furulyatörténet barokk utáni hiátusa is hoz valami különlegességet: a Habsburg monarchia területén a biedermeier kultúra felfedezte magának a furulyát. A feltehetően magyar származású fuvolavirtuóz, Anton Heberle 1807 február 18-án, Pesten adott koncertjén több fúvós hangszeren is játszott, többek között egy sétapálcába épített furulyán: ez volt a csákány első színrelépése. Az új hangszer gyorsan divatba jött, már az év augusztusában egy pesti lap fogástáblázatot jelentett meg, Heberle és mások (többek között Diabelli, Gebauer, Kaiser, Klingenbrunner) virtuóz előadási darabokat és amatőröknek szóló, könnyű szólókat és duetteket kezdtek komponáltni. A huszas évektől a bécsi oboista Ernst Krähmer is színre lépett csákányjátékosként és szerzőként; ő írta a legtöbb és legnívósabb csákány-zenét. Amilyen hevesen indult a csákány-divat, olyan hamar el is múlt. Krähmer halála (1837) után, a század közepéig már csak az amatőröknek szóló, gyenge átiratok jelentek meg. A csákány-irodalom több, mint 400 művet – eredeti kompozíciókat és átiratokat, főként zongora- és gitárkíséretes darabokat, szólókat és duetteket – számlál, melyek főleg bécsi kiadóknál illetve bécsi újságok mellékleteként láttak napvilágot. Néhány csákány-iskola is született.
A kor legjobb bécsi és pozsonyi fafúvós hangszerész mesterei (például Koch, Ziegler, Schöllnast) csákányokat is építettek. Fennmaradt nyilvántartásaikból képet alkothatunk vevőikről: általában a középosztályba tartozó polgárok játszottak e hangszeren, bár szerzetesek és nemesek között is akadt csákányjátékos (pl. gróf Széchenyi István).
A csákány asz’ (ritkábban g’, a’, b’, vagy c”) alaphangú, transzponáló hangszer. Furata a sétapálca lehetséges méretei miatt viszonylag szűk. Befúvónyílása a fogantyúban nyílik, a cső alsó végét néhány, a pálca oldalába fúrt nyílás jelenti. Néhány éven belül rákerült a fuvola #II. billentyűje, és gyakran – a korszak fuvoláihoz hasonlóan – további billentyűket alkalmaztak a villafogások kiváltására illetve a hangterjedelem bővítésére. Készültek csákányok szűkített oktávváltó lyukkal („pozsonyi” típus) és sétapálca helyett alsó tölcsérrel is.
A modern furulya
A furulya újrafelfedezése a 20. század elejére esik. A 19. század második felétől kezdve Brüsszelben, Londonban és más nyugat-európai nagyvárosokban néhányan elkezdtek régi hangszereken – köztük furulyán is – játszani és használható hangszermásolatokat is készíteni, de a nagy áttörést az Angliában élő francia származású hegedűművész és hangszerész Arnold Dolmetsch munkássága hozta. Régi hangszeres koncertjein rendszeresen megszólalt a furulya, családi kamaraegyüttesükkel 1925-től nevezetes nyári régizenei fesztiválokat rendeztek, melyek nagy súlyt adtak törekvéseinek. Furulyakészítéssel is foglalkozott, s litográfiával sokszorosított furulyaiskolája volt az első ilyen jellegű modern kiadvány. Tőle függetlenül Németországban is működött egy nagy hírű régi hangszeres együttes, a Bogenhausener Künstlerkapelle, és két neves zenetudós, Willibald Gurlitt és Werner Danckert is foglalkozott a furulyával.
Az első világháború után formálódó modern világ egyik újításaként jelennek meg a pedagógiai és életreform-mozgalmak. Ezekben a művészet-oktatás is nagy súlyt kapott, és legegyszerűbb hangszerként valamilyen furulya-féle (egybillentyűs, fuvola-szerű csákány, vagy a maguk a gyerekek által készített bambusz-furulya) több helyen felbukkant. A Fritz Jöde vezette német ifjúsági mozgalom számára konstruálta meg 1926-ban Peter Harlan a német fogású furulyát. Ezen a IV. fok fogása ugyan egyszerűbbnek tűnik, de ennek az az ára, hogy a hangszer elveszíti kiegyenlítettségét, és más fogások hamissá és nehezen játszhatóvá válnak. A német fogású furulya a II. világháború előtt sajnos rendkívül elterjedt, pedig már megjelenése után néhány évtizeddel súlyos kritikák érték, sőt, maga Harlan is bocsánatot kért e találmányáért; remélhetőleg hamarosan teljesen eltűnik az oktatásból.
A 20-21. században a furulyázás sosem látott módon elterjedt. Szerte a világban iskolások tömegei számára jelenti ez a hangszer az aktív muzsikálásba való bevezetést; korunkban legalább kétszer annyi új furulyadarab született, mint a megelőző századokban összesen, s a professzionista zenei életben megjelent a főfoglalkozású furulyaművész korábban ismeretlen figurája. A hangszer játéktechnikája más hangszerekhez hasonlóan új hangzás-elemekkel bővült, s rengeteg új darab használja e feldúsult hangszerkezelési bázist. S az új játékmódokkal való kísérletezés vezetett a korabeli leírásokból alig kihámozható régi technikák újrafelfedezéséhez is. Az ismét birtokba vett furulyát a komponisták eleinte régizenei hangszerként kezelték, archaizáló darabokat írtak rá; az iskolai oktatás pedig nagy tömegben hívta létre a gügyögő, nem túl sok szellemet sugárzó „Spielmusik”-ot.
Stílusában is valamelyest korszerű, erededti modern furulyazenét először Hindemith és tanítványai írtak, az avantgarde szellem pedig az ötvenes-hatvanas években, elsősorban Frans Brüggen és Michael Vetter működése nyomán jelent meg a furulyázásban. Az ő munkásságuk révén vált a furulya felnőtté a mai zenei világban. Brüggen nem csupán a furulya teljes régi repertoárját tárta fel koncertjeivel és lemezeivel, hanem vezető komponistáktól (Berio, Andriessen, du Bois, Ishii, Shinohara, és mások) rendelt darabokat, melyek megteremtették a modern furulyázás mércéjét. A „fenegyerek” Vetter pedig ugyan kevésbé ismert, kevésbé kategorizálható, de szabadságának hatása épp íly jelentős és inspiráló. Például Stockhausen az ő számára komponálta az osakai világkiállítás különleges német pavilonjának számára készült művét (Spiral).
A modern kor három különböző irányban is fejlesztette a hangszert: egyrészt megjelent a szériában termelt, jó minőségű műanyag tanulófurulya (elsősorban japán gyáraktól); másrészt elérte a régi mesterek szintjét a kópiakészítés; harmadrészt új, a modern zene igényeinek megfelelő furulyatípusok jöttek létre. Születnek különféle billentyűrendszerekkel ellátott furulyák, kísérleteznek a szélcsatona változtathatóvá és flexibiléssé tételével, különféle piano és forte-hatásokkal, a hangterjedelem növelésével, a furulya és elektronika kapcsolatával (mikrofonozás és MIDI), különlegesen kicsi és nagy hangszerekkel, új furat-típusokkal, mikrotonális furulyákkal.
Az új furulyatechnika – alternatív fogások, új típusú artikulációk és vibrátók, preparálás, véletlen elemek, mikrohangközök, elektronika alkalmazása – éppúgy hozzátartozik a mai professzionista furulyások technikai követelményeihez, mint a régi stílusok és irodalom biztos ismerete, díszítés és improvizálás. A mai játéktechnika alapjait néhány metodika és kézikönyv rögzíti (W. van Hauwe: The Modern Recorder Player, M. Vetter: Il flauto dolce ed acerbo, J. Fischer: Die dynamische Blockflöte); a historikus előadói ismeretekkel is számos kézikönyv foglalkozik; terjed a kortárs zenei improvizáció a játékosok körében és egyre több és több új furulyadarab születik, egyre több vezető szerző (pl. Cage, Sciarrino, Kurtág) alkalmaz furulyát darabjaiban vagy ír furulyára műveket is.
Írta: Bali János
Válogatott irodalom
- Bali János: A furulya (EMB, Budapest, 2007)
A furulya történetének, irodalmának, működésének eddigi legátfogóbb összefoglalása. 20 különleges minőségű színes képtáblával. Függelékek: részletes fogástáblázatok, a furulya magyarországi történetének áttekintése, a tiszta intonáció elmélete.
- D. Lasocki: „Recorder” szócikk a New Grove lexikon második kiadásában (Macmillan, New York, 2001-2002)
A furulyáról szóló legmodernebb, legalaposabb lexikonszócikk.
- www.recorderhomepage.net
Nicholas S. Lander (Ausztrália) által szerkesztett, a furulyával foglalkozó legfontosabb weboldal. Történet, irodalom, ikonográfia, készítők, cikkek, linkek.
- The Cambridge Companion to the Recorder, szerk. J. M. Thomson (Cambridge University Press, Cambridge, 1995)
Jól használható, átfogó cikkgyűjtemény, tematikus, annotált, válogatott biliográfiával.
- R. Griscom-D. Lasocki: The Recorder. A Research and Information Guide (Routledge, New York-London 2003)
A furulyával foglalkozó tudományos cikkek és könyvek annotált bibliográfiája.
- E. Hunt: The Recorder and its Music (Eulenburg, London, 1962, 1975)
A hatvanas évek legfontosabb furulyatörténeti összefoglalója.
- Musicque de Joye: Proceedings of the International Symposium on the Renaissance Flute and Recorder Consort, Utrecht 2003, szerk. D. Lasocki (Stimu, Utrecht, 2005)
A reneszánsz-kori furulyázás és fuvolázás új, áttörést hozó kutatási eredményeinek legfontosabb dokumentuma.
- Méthodes & Traités 8: Flute a bec 4 kötet, szerk. S. Möhlmeier és Fr. Thouvenot (Fuzeau, Courlay, 2001-7)
A 16-18. század legfontosabb furulyaiskoláinak és furulyáról szóló leírásainak facsimile kiadása.
- Eve O’Kelly: The Recorder Today (Cambridge University Press, Cambridge, 1990)
A 20. századi furulyazene legjobb ismertetése.
- Répertoire zeneiskolásoknak: Furulya 4 kötet, összeállította Bali J. (EMB, Budapest 1999)
Furulyára írt és valószínűleg furulyán is játszott darabok antológiája; megtalálható benne a furulya történetének számos fontos műve a középkortól a barokkig.
- Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban (Planétás, Budapest, 1998)
Ebben a könyvben találjuk a népi furulya és furulyázás legteljesebb leírását.
- Frans Brüggen Edition (Teldec 4509-97475-2)
12 CD Frans Brüggen régizenei felvételeivel; rajtuk több korabeli furulya hangja is hallható. A lemezek kísérőszövegei vázlatos furulya-történetet is közölnek.